Minden szurkolónak, rajongjon bármilyen sportért is, előbb utóbb át kell élnie, hogy a generáció, amely meghatározta fanatizmusát felhagy a játékkal. Kicsit olyan, mintha egy darabkát kitépnének a gyerekkorodból. Ha a kedvenced vonul vissza, még évek múltán is keresed a legszebb pillanatait megörökítő felvételeket. Úgy érzed, már nem lesz ugyanolyan a kedvenc sportod a visszavonulását követően. Kobe Bryant sosem volt a kedvencem. Amennyire lehet szeretni a játékát, a zsenialitását, olyan könnyű utálni azért, amilyen ember.  És mégis olyan űrt hagy maga után, amelyet az őt gyűlölő rajongók is elismernek. Csütörtöktől nem lesz ugyanaz az NBA, mint előtte.

Kobe Bryantnél megosztóbb játékost még nem termelt ki az amerikai profi liga. Voltak, vannak rajta kívül is botrányhősök, különcök, de olyan, mint Bryant egy sem. Ezt az embert nagyon nehéz, sőt, lehetetlen megfejteni. A sportolót, akinél senki sem dolgozik többet, könnyű megérteni, de a belső énjét képtelenség kibogozni.

Kobe Bryant volt az, aki újoncként pofátlanul kivégezte a saját csapatát a Jazz ellen. Nincs még egy olyan játékos, aki elvállalta volna akár csak még egyszer, nem hogy négyszer. Homály, homályt követett és újoncként olyan terhet vett a nyakába, amit meglett veteránok sem vállalnának be.

Semmitől sem félt. Nem érdekelte senki véleménye. A csapattársak? Edzők? Újságírók? Annyira bízott saját magában, hogy semmi sem érdekelte. 100%-ig biztos volt benne, hogy amit tesz, az mindig helyes.

Soha sem lett volna ötszörös bajnok, ha nem lenne ilyen akaratos, öntörvényű, aki mindent bevállal a győzelemért. Ha kell, nem csak feszegeti, hanem át is lépi a határokat. Máskülönben csak egy iszonyatosan tehetséges játékos lenne gyűrű nélkül.

És midőn ez a személyiség kellett öt bajnoki címhez, talán ugyanennyit bukott el a viselkedése miatt. Mert mi lett volna, ha eltűri, hogy Shaq a nagy kutya, a többszörös döntő MVP?  Mert mi lett volna, ha pályafutása végére nem alakítja ki magáról a kiállhatatlan csapattárs képét és a szabadügynökök a Lakerst választották volna? Talán most kilencszeres bajnok lenne.

De nem érdekelte. Bryant inkább nem nyert semmit vezérként, királyként, mintsem bajnok legyen másodhegedűsként. Az utolsó szerződésével, gyakorlatilag azt írta alá, hogy nem szerzi meg a hőn áhított hatodikat, nem érheti be az idolt, Michael Jordant. Ő nem tudta megtenni azt, amit Tim Duncan, vagy Dirk Nowitzki, esze ágában sem volt áldozatot hozni csapatáért.

Legutóbbi bicskanyitogató megjegyzése szerint, neki nincsenek szüksége barátokra, hiszen a bajnoki banner örökre ott lesz a Staples Centerben, míg a barátok jönnek, s mennek. Igazán csak három játékost engedett közel magához pályafutása során: Derek Fisher, Pau Gasol és Ronny Turiaf.

Mindig is szerettem eljátszani a gondolattal, hogy milyen lehet egy ilyen erős karakter csapattársaként. Ismerjük Smush Parker sztoriját. Kobe senkit nem kímélt, senkire és semmire nem volt tekintettel. Csak egy valami érdekelte: ő  legyen a legjobb, és ha ez elég a győzelemhez fantasztikus, ha nem, akkor ez van, de én vagyok a király.

Most, hogy utolsó meccsére készül, mégsem tudom tiszta szívből utálni. Ő még megmutatott nekünk valamit abból a mentalitásból, ami a 90-es évek NBA-jét jellemezte és sokunk csak olvashatott erről a korszakról, de átélni nem tudtuk.

Nincs még egy olyan játékos, aki ennyire akarta a sikert, aki ennyit dolgozott azért, hogy a legjobbá váljon. Kobe Bryant a belét kidolgozta pályafutása során. Ha gyengén dobott egy meccsen, órákon át maradt a csarnokban, hogy gyakoroljon, majd másnap már hajnalban ismét a parketten volt. Amit a személyiségével elvett magától, tehetségétől, azt páratlan munkamoráljával kompenzálta.

Lehet vitatkozni, hogy ő vagy Tim Duncan generációja legjobb játékosa, de azt senki sem vitatja, hogy Bryant ennek a korszaknak a legmeghatározóbb egyénisége.  Ötszörös bajnok, egyszeres MVP, kétszeres döntő MVP és kétszeres olimpiai bajnok.

Hiányozni fog.